A Duna Sió-torkolat - Mohács közötti szakasza az árvízvédelmi és szabályozási munkák megkezdése előtti időkben egy igazi vízi paradicsom volt, ami gazdag halállománnyal bírt. Ebből következett, hogy igen sokan foglalkoztak halászattal, élelemszerzési és megélhetési célból egyaránt. A jogtulajdonosok vagy maguk halásztatták vizüket vagy pedig bérbe adták azt. A mohácsiak számára az ártér halászata fontos volt, ami elsősorban élelemforrást biztosított a Szigetben járóknak, tanyázó pásztoroknak és ott dolgozó parasztoknak, napszámosoknak. A halászat a céhekbe tömörült dunai halászmestereknek, illetve a nagyhalászoknak biztosított megélhetést. Mohács alatt terült el az egykor halbőségéről híres bellyei főhercegi uradalom. A nagyobb tavak és a Duna halászai jórészt német anyanyelvű hivatásos halászok voltak, csoportokban dolgoztak és az ártéri tanyákon laktak. Nyaranta az ártéri földeken élénk munka folyt, ekkor főleg a magyar és sokac paraszthalászok kerültek előtérbe, akik az ártéri halászatban az évnek ebben a szakában túlszárnyalták a németeket. A mohácsi halászok nagy része otthonról járt halászni, más részük a bédai halásztanya külső vizein dolgozott. Ezek a part közelében épült, kerek nádkunyhókból vagy tapasztott vesszőfonatú házakból álltak. Legtöbbször inkább vacsorára készítették el az „ebédhalat”, amely járt a tanyán élőknek. A tésztát gyúródeszkán gyúrták, még régebben csak fatálban. Leszűréséhez kicsi, erre a célra kötött szákot használtak. Előttük, mellettük volt a tericsplacc: 4-5 m magas, földbe ásott oszlopsor, ezekre aggatva szárították a hálókat. A víz szélén kikötve álltak a halászladikok, az elől-hátul hegyes formájú, Apatinban készült tölgyfa ladikok és a kétszemélyes, négy szál deszkából épített csiklik. Ezeket főleg kishalászok – az egy vagy két embert igénylő szerszámokkal dolgozó halászok – használták.